Kis falu nagy múlttal. A batári jány és a szerencse (Batár)

123Nevetlenfalu és Tiszapéterfalva között, az ukrán–román határ szomszédságában terül el a történelmi Ugocsa megye egyik legrégebbi múltra visszatekintő, először 1216-ban említett, kevesebb mint 1000 lelket számláló kis faluja, Batár. Nevét a mellette elhaladó Batár folyó után kapta. A közel 800 éves, kezdetben flamand hospesek lakta település története során átélt tatárjárást, lengyel pusztítást, a török-tatár sereg dúlását és pestist is. A túlnyomó részt görögkatolikusok lakta falu közigazgatásilag a Nevetlenfalui Községi Tanácshoz tartozik, s bár Kárpátalján sok helyütt teljesen ismeretlen a neve, gazdag és színes történelemmel, hagyatékkal bír.

Vallás, munka, mindennapok

A falu lakosságára és tevékenységére viharos történelme során végig két dolog volt jellemző: a vallásosság és a gazdálkodás. A falu lakosságának jó része földművelésből és/vagy állattenyésztésből tartja fenn magát vagy egészíti ki jövedelmét. Így volt ez sok-sok évvel ezelőtt is, így a máig megmaradt és a már csak a legidősebbek emlékezetében élő hagyományok, szokások, jeles események szinte mindegyike a különböző vallási ünnepekhez, eseményekhez és a földműveléshez, mezőgazdasági munkálatokhoz kapcsolódik.

Batár fiataljai számára a dörzsölő és a fonó mint esemény már teljesen idegen. Az idősebbek – sőt akár a középső korosztály képviselői is – azonban még emlékezhetnek a kender megtisztításának és megmunkálásának közösségi alkalmaira. A régi idők egyik legfontosabb ipari növényét leginkább a belőle készült szálakért termesztették. A háziak a vendég-segítőket igyekeztek megvendégelni. Általában málét főztek, fánkot sütöttek. Jó alkalmak voltak ezek a kezdődő nemes érzelmek kinyilvánítására is. A fiúk folyamatosan incselkedtek a fonás alatt a lányokkal, s ezt igyekeztek úgy csinálni, hogy azok kiejtsék kezükből az orsót, amin bizony sokszor már egész sok fonal volt. Az orsót kiváltani természetesen csak csókkal lehetett. Amelyik lány nem volt hajlandó csókot adni, az másnap reggel a kerítésre tekerve kapta vissza a fonalát, miután szülei megdorgálták, amiért nem dolgozott semmit. A dörzsölő és a fonó elmondások szerint a 70-es évektől kezdődően tűnt el, s ebben nagy szerepet játszott a televízió megjelenése is.

Egy batári lány a múlt század első feléből - Barna MargitSzokásban volt a farsangolás is. Ilyenkor a fiúk jelmezbe bújtak, elmaszkírozták magukat, s sorra bejárták a lányos házakat. A papnak, medvének, kecskének öltözött ifjak nóta és citeraszó kíséretében megtáncoltatták a lányokat, majd továbbálltak (a „kecskék” gyakran addig döfködték a lányokat, míg azok az ágyra nem huppantak). De hogy maradandó emléket hagyjanak maguk után, füstölőjükre keserű paprikát szórtak, így a háziak szó szerint könnyezve búcsúztak tőlük.

Nagyon régi szokás, amire már nem is igen emlékeznek a batáriak, de a néprajzi szakirodalom számon tartja: a szűzgulyahajtás. Húshagyó kedden azokkal az eladó sorban lévő lányokkal tréfálkoztak, akik nem mentek férjhez a tél folyamán: kihajtották őket a gulyába. A gyerekek kolompot kötöttek a nyakukba, s eljátszották, hogy ők a gulya. A legények ostorpattogtatva, sípolva, kürtölve hajtották őket, mintha pásztorok lettek volna. A gulyát behajtották inni egy olyan ház udvarába, ahol „megmaradt” egy lány, s a „Kinek van eladó lánya, hajtsa ki a szűzgulyába!” csúfolódó vers kíséretében követelték a gazdától, hogy engedje ki a szűzgulyába való lányt. Persze, nem engedték ki, s a kicsúfolt lány inkább elbújt a legények elől.

Virágvasárnapon ma is él a barkaszentelés szokása. A megszentelt barkával megveregetik a hajadon lányok fenekét, mondván: „Olyan kapatos legyél, mint ez a cicuka!” (a kapatos jelző ebben az esetben nem részeget, hanem kelendőt, fontosat jelent). Emellett az „Akkora legyen majd az urad …-ja, mint ez a cicuka!” mondatot is hallhatja egy batári lány, míg fenekét barkaággal csapkodják. Fontos ünnep volt tehát a húsvét, Krisztus feltámadásának ünnepe. A hozzá fűződő hagyományok jórészt a mai képet mutatják. Húsvétkor a fiúk előszeretettel locsolkodtak, s habozás nélkül végigkergették a falun azt, aki a víz helyett inkább az elhervadást választotta. A húsvétot jelképező ételeket nagy gonddal készítették. A tojást leggyakrabban hagymahéjjal hímezték, aminek mintájához sokszor egyszerű fűszálakat használtak, de gyakran írtak a tojásokra viasszal is, leginkább virágmintákat. A nagy méretű, kétfülű pászkakosárba tojás, házilag sütött pászka (minél nagyobb, mert a pászka mérete a gazdagságot jelképezte), egész sonka, só, fehér héjú fokhagyma, bor és gyertya került (a húsvétkor megszentelt ételeket és gyertyát máig nagy becsben tartják, az ételek mindegyikét meg kell kóstolni az ünnepi ebéden). A szentelt ételek maradékát semmiképp sem volt szabad kidobni vagy vakon született állattal (kutyával, macskával) megetetni, így például a pászka morzsáit s a csontokat elégették. Fontos szerepe volt és van a szentelt gyertyának, mivel vihar esetén meggyújtva képes elűzni a rossz időt.

A gazdálkodásból élő közösség életében és munkájában fontosak voltak a földműveléssel kapcsolatos ünnepek is. A búzaszentelés például a mezőgazdaság és az állattartás szempontjából is jeles nap volt. A búzaszentelést, vagyis a vetés megáldásának szertartását április 25-én, Szent Márk napján végezték. A nagy létszámú prosekció (menet) a pap kíséretében, liturgikus énekeket énekelve, zászlókkal és kereszttel az élen vonult ki a határba, ahol a pap megáldotta a vetést. A megszentelt búzából 5-6 szálat vitt haza mindenki. A kiszárított búzaszálat rossz idő esetén meggyújtották, mert a felszálló füst használt a mennydörgés és villámlás ellen. Ily módon füstölték meg a megijedt gyermeket is. A friss szálakból a jószágnak is adtak, mert úgy tartották, hogy elűzi a betegségeket.

A fiatal lányok számára az egyik legfontosabb nap a május 1-je volt. A májusfaállítás szokása nem sokat változott: a fiúk fát állítottak kiszemeltjüknek, amit virágokkal díszítettek fel. A komolyabb udvarlók szerenádoztattak is leendő arájuknak (ez ma már nem igazán jellemző).

Némileg tovább élt, de ma már szinte teljesen eltűnt a lekvárfőzés jeles eseménye, amikor összegyűltek a rokonok, ismerősök, barátok, hogy segítsék a folyamatot, találkozzanak, beszélgessenek, mulassanak. Elmondások szerint az ilyen eseményeken a fiatalok játékként üveget forgattak, üvegeztek is. A tét természetesen ez esetben is a csók volt. Az ilyen alkalmakon mindig akadt valaki, aki mesélni is tudott. A visszaemlékezések alapján a rémtörténetek igen népszerűek voltak, amelyek következtében felnőtt emberek gyakran megijedtek a szél susogásától is.

Az egyházi ünnepek között Jézus Krisztus születésének ünnepe, a karácsony volt az egyik legfontosabb. Sokak emlékezetében élnek még az éjféli misék, karácsonyéjjelek emlékei, amelyen fiúk és lányok csoportba verődve, együtt járták fel s kántálták meg a falu lakosait, a férfiak, fiatal fiúk csillagot, betlehemet vittek 4-5 fős csoportokban. Karácsony előtt szigorú böjtöt tartottak, s csak az éjféli mise után volt szabad elfogyasztani az ünnepre készített zsíros ételeket, kolbászt, oldalast, hurkát, egyebeket. Szokásos étel volt a turdás béles, vagyis a különböző összetört magvakból (tök, napraforgó) készült béles.

Szokásban voltak hajdan a bálok is, karácsonykor, húsvétkor, farsangkor, szüretkor. Ezeken a környékbeli némileg módosabb cigányokból álló zenekarok játszottak. A hangszerek közt a hegedű, a cimbalom és a nagybőgő volt a legnépszerűbb, de néha előkerült a dob is. Míg ők pihentek, a fiatalok énekeltek. A zenekar éjfélig húzta a nótát. Ekkor következett a pihenés, a rostokolás. A lányok előre megbeszélték udvarlójukkal, barátaikkal, hogy a nagy mulatozás közepette kinél pihennek majd meg. A vendégeket süteménnyel kínálták. A rostokolás szokása a múlt század 50–60-as éveiben még élő hagyomány volt.

A családi élet legfontosabb ünnepei a születéshez, az emberi élet fordulóihoz, szakaszaihoz, évfordulókhoz kötődő események voltak. Ezek közül is az egyik legfontosabb az esküvő. A régi batári esküvőn minden eladó lányhoz „tartozott” egy vőfély. A vőfélyek mindegyikénél szalagokkal és zsebkendővel díszített bot volt. A komák vállán hímzett kendő. A vőfélyek a lakodalom előtti pénteken összegyűltek a menyasszonyi háznál, s minden meghívott házhoz elmentek tojást kérni. „Szúrt a kokas?” – kérdezték. A tojásokat összegyűjtötték és a lakodalmas házhoz vitték. A lakodalmas menet feldíszített lovakból, szekerekből állt, s újabban egy rigmus is tartozott hozzá: „Autón megyünk, nem szekeren, mert a szekér nagyon ráz…” A lakodalom estéjén a menyasszonytánc szokása régen is élt, ahogy a koszorúkötés is: egy rozmaringból font koszorúra kötöztek fel szalagokat a lányok, s közben egy „Megfonták már nékem a koszorút…” kezdetű dalt énekeltek.

A temetés, a szeretett családtag átengedése a túlvilágra hajdan is szomorú, de fontos eseménynek számított. Megesett, hogy siratóasszonyokat is fogadtak a halott elsiratására. A temetést követő éjszakára a toros asztalra lisztet szórtak. Ha ebben reggel apró madárlábnyomokat fedeztek fel, az azt jelentette, hogy a halott lelke éjjel otthont járt. Ha férfi halt meg, őt kalapjával és pipájával temették el.

A batári jány szerencséje

A-IIA falu alapításáról nem maradt fenn hiedelem, történet. Csak annyi ismeretes, hogy Batár kezdetben nem ott állt, ahol ma. A legrégibb szájhagyomány útján fennmaradt történet a batári jány története, amin a lakosok csak mosolyognak, de inkább nem beszélnek róla. A pontos történet ugyan fennmaradt, de egy-egy része nyomdafestéket nem tűrő. A történet szerint a batári jány elment a malomba (hogy hol volt ez a malom, nem lehet tudni, ahogy azt sem, ki volt az a bizonyos Jány), ahol megőrték a gabonáját, s nem is kellett érte fizetnie… legalábbis pénzt nem. Hazafelé menet átvágott az erdőn. Az egyik fán egy fiatalember ült, aki épp azelőtt dobta le a baltáját a földre, amit a batári jány meg is talált. Tehát: „Megőrtem vám nélkül… és még egy baltát is leltem.” Nos, ez a történet ilyen-olyan formájában ma is él, s ha egy mai batári lány talál valamit, sikerül neki valami, vagy egyszerűen csak elcsípi az utolsó ülőhelyet a buszon, máig is ezt hallja batáriaktól, környékbeliektől egyaránt: Szerencsés, mint a batári jány.

A batári jány történetén kívül leginkább csak a rémhistóriákra, félelmet keltő helyekre emlékeznek az idősebbek. Volt, ahová visszajártak a holtak, volt, aki egész éjjel bolyongott a máléföldön, s csak hajnalban talált ki, de szellemek is kísértettek, s macskává átváltozni képes személyről is szóltak a hiedelemtörténetek.

Hagyományőrzés ma

A legarchaikusabb hagyományőrző tevékenységet végző személy Batáron Kovály Veronika, aki egy minden háztartásban nélkülözhetetlen textíliát, pokrócot sző.

Kovály-Veronika– Anyámtól tanultam meg szőni, nagyon fiatal koromban. Alig voltam 16-17 éves. Már több mint 50 éve, hogy egyedül felteszem a szálat, elindítom és leszövöm. Esztovátán szövök, amihez többféle eszköz, borda, nyüst, vető tartozik, amivel elkezdődik a szövés. Mert a szálat előbb fel kell vetni. Télen több rendbeli pokrócot szőttem. Cérna és rongyok kellenek csak hozzá. A rongy régi ruhákból származik, amiket fel kell vágni csíkokra és összevarrogatni.

Batáron több személy is foglalkozik asztalosmesterséggel. Közülük a legidősebb, legtöbb tapasztalattal bíró személy Kapta Mihály, aki fél évszázada kezdte a szakmáját, s ma Batár sok házában van valami, ami az ő keze munkájáról tanúskodik.

– Ötven éve foglalkozok már asztalossággal. Apámtól tanultam, tőle lestem el mindent. Ő is asztalos volt. Általában ajtó és ablakkereteket, konyhabútorokat készített. Nagyon szerettem ezt a munkát. Megtanultam közben esztergályozni és hordót is készítettünk. Annak idején még kezdetleges eszközök voltak és szinte csak kézi munkával dolgoztunk. Volt egy motor hajtotta fűrész meg egy gyalu, ennyi gép volt csak. Később is inkább ajtót, ablakot, konyhabútort, hokedlit, asztalokat készítettem, és egy bölcsőt.

A Kisdobronyból elszármazott Nagy Katalin gyönyörű kézimunkáiról ismert a faluban.

– Az iskolában és otthon tanultam meg kézimunkázni. Körülbelül 12 éves korom óta foglalkozom ezzel. Leginkább terítőket, kispárnahuzatokat készítettem, de inkább csak hobbi szintjén. Készítettem a lányaimnak a staférongot. Most már az unokámnak fogok.

Bár az emlékek halványodnak, számos szokás és hagyomány a mai napig fennmaradt, s míg van, aki továbbvigye, fenn is marad majd. S valószínűleg sokáig szól még majd a szóbeszéd a batári jány híres nagy szerencséjéről is.

Akinek van kiegészítenivalója Batár múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta

1189 20.10.2013 - 20:48