A „nevetlen” falu. Az Aranykalászok hazája (Nevetlenfalu)


Az ukrán–román határ mentén, Batár, Csepe és Öregakli szomszédságában terül el a Nagyszőlősi járás írásban először 1380-ban említett települése, Nevetlenfalu. Akkor azonban még Gyakfalvának, más néven Deákfalvának vagy Diákfalvának nevezték. A „gyak” előtag régi ‘szúr’, ‘döf’ jelentése idővel a ‘közösül’ jelentéssel is bővült, ezért 1619 után az illetlen szó helyett a Nevetlenfalu megnevezést kezdték el használni, ami 1720-ban vált hivatalossá. A vallási hovatartozás tekintetében megoszlik a lakosság a római katolikus és a református egyház hívei között, illetve szórványban élnek itt görög katolikusok is. A falu római katolikus és református anyatemplommal is rendelkezik. A helyi római katolikus plébánia a hitújítás idején elveszett az ősi kistemplommal együtt, s csak 1744-ben sikerült visszaszerezni. Református egyházi közössége az 1600-as években keletkezett. A Szent György vértanú tiszteletére emelt nevetlenfalui görögkatolikus templomot 2010. október 22-én szentelték fel.

Mért is lett nevetlen a falu?

Előtag ide vagy oda, van, amiről a könyvek nem írnak. A falu nevéhez ugyanis egy kevésbé ismert, a könyvekben nem említett, a falu környékén viszont jól ismert eredetmonda is kapcsolódik. Nevetlenfalut ugyanis a történet szerint nem csak Deák- vagy Diákfalvának hívták. Volt egy másik, nyomdafestéket nem tűrő megnevezése is. Nem tudni, hogy ez honnan ered, de a falu lányaira nézve semmiképp sem volt hízelgő. A különböző forrásokban fellelhető történet szerint egy parasztlány szégyellte megmondani egy arra lovagoló kapitánynak a falu nevét (a „közösül” jelentés miatt), ezért azt mondta, hogy nincs neve. A kevésbé ismert történet lényege ugyanez, de a szerint a lány azért mondta, hogy nincs neve e falunak, mert az a név a – most már – nevetleni lányok nem túl jó erkölcsére utalt.

Amit nem taposhat senki lába

A javarészt katolikus közösség méltón megünnepelt minden jeles napot, s számos szokása a mai napig fennmaradt.

A karácsonyt a szeretet, így a család ünnepének is tartották. Az azt megelőző nap, a vigília szigorú böjtös nap volt. Az éjféli misét követően a család együtt megvacsorázott, majd kezdetét vette a kántálás. Szenteste a családot, karácsony első napján pedig a barátokat, barátnőket kántálták meg. Ha nem érkeztek megkántálni mindenkit, újévkor folytatták.

A vízszentelés a templomban történt. A pap imát mondott a víz fölött, keresztjellel megjelölte, s aztán mindenki merített belőle a szertartás után. Otthon befröcskölték vele kereszt alakban a ház minden helyiségét, az ólakat, udvart, hogy a rossz szellemek, gonosz lelkek ne uralkodhassanak. Ittak is belőle, a maradékot pedig eltették, mert a szentelt víz védett a rossz időjárás ellen, s ha valakinek ízületi betegsége volt vagy fejfájás kínozta, azzal kenték be fájó testrészét (ezt gyakorta kísérte ima is). Ha maradt meg víz az előző évről, azt a kaputól kezdve szétlocsolták az udvaron.

Nagy becsben tartották a szentelt gyertyát is. Ha például egy gyermek megijedt valamitől, rosszat álmodott, nagyon sírt, szentelt vízzel keresztet tettek a homlokára, kezére, a szentelt gyertyát a feje fölött meggyújtották. De akkor is meggyújtották, ha vihar kerekedett (védelmi céllal). A megmaradt csonkot elégették.

A virágvasárnapi szentelt barkából tettek egyet az ól ajtaja fölé, hogy megvédje a jószágot, s vázában is tartottak belőle a házban. Amikor elszáradt, elégették (semmilyen szentelményt nem szabad csak úgy kidobni), mégpedig a kemencében, a húsvéti pászka sütése közben. A szentelt ágakkal a fiúkat és a lányokat is megcsapkodták, hogy kapatosak (kelendőek) legyenek. Azokat az ágakat pedig, amik megmaradtak a templomban szentelés után, elégették, és a nagyböjt kezdetét jelentő szigorú böjttel megtartott hamvazószerdán a templomban azzal kapták a homlokukra a keresztet: „Emlékezzél, ember: porból lettél, porrá leszel!”

A húsvéti böjtöt szigorúan betartották. Gyakran készítettek tejes ételeket, rántott karalábét, krumplit, grízt, paszulyt. A grízt például úgy, hogy keményre főzték, kiborították, s mikor meghűlt, felszeletelték és kirántották. Sonkát, töltött tyúkot, tormát, sót, megpucolt tojást, kisbárányt (vajból mintázták meg a bárányt), desszertnek pedig édes túrót vittek szentelni. Az ünnepi étkek közül a pászkát kóstolták meg először. Ezt különben díszesre készítették: tetejére keresztet formáltak, körülfonták hármas fonással, szalaggal. Nagyon vigyáztak rá, nem volt szabad elejteni, morzsázni. Külön abroszt terítettek le számára, s az azon maradt morzsákat elégették, hogy emberi láb ne taposhassa, mert Isten áldása van rajta. Hasonlóképpen jártak el a csontokkal is. Az étkek jelképrendszere:

Tojás: a zsidók tojással dobálták a Krisztus feltámadását hirdető gyerekeket.

Torma és fokhagyma: a keserűséget jelképezik, mert keserű epével és ecettel kínálták Krisztust a kereszten.

Az Aranykalász zenészei (balról jobbra) Pirók József, Tóth Zsolt és Török SándorÉdes túró: a tejet feltették forrni, majd cukorral felvert tojást öntöttek bele. Mikor összetúrósodott, vaníliával, citromhéjjal ízesítették. Miután megfőtt, sűrűbb szövetben leszűrték (később a savójával dagasztották be a pászkát), kis gömböt csináltak belőle és felakasztották (a szövetbe csomagolva). Összeállva ez az akár 20-25 tojást is tartalmazó étek olyan volt, mint a túró.

Nem csupán a szentelt pászkát, de a kenyeret is tiszteletben tartották. Ha egy darab leesett, felvették, letisztították, megcsókolták, s azt mondták: „Bocsáss meg, Istenem, hogy elejtettem a kenyeret, amit adtál!”

Pünkösdkor a szobákat, konyhát, udvart zöld ágakkal díszítették fel, mert amikor a Szentlélek tüzes lángnyelvek alakjában leszállt, a tűz úgy suhogott, ahogy a zöld ágak, ha fújja őket a szél.

A pünkösdöt követő első vasárnapon, fehér vasárnapon szentelték a búzát a mezőn. Mindenki vitt haza néhány szálat, amiből sokan az imakönyvükben is tartottak. Adtak belőle az állatoknak is, hogy ne érje őket betegség.

Másfél héttel pünkösd után emlékeztek meg az Úrjézus oltári szentség szerzéséről. Sátoros ünnep ez, melyen az ünneplők prosekciója (menete) bejárta az egész falut négy sátorral (a négy égtáj felé). Ezeket úgy díszítették fel, ahogy a templomban az oltárt. A sátor azt a sátrat jelképezte, amelyben Ábrahám fogadta Jézust. Voltak benne képek, gyertyák, asztal, térdeplő is. Minden megállónál evangéliumot olvastak, volt prédikáció is. A sátrakat díszítő ágakból, virágokból mindenki szerzett egyet és otthon leszúrta a kertben, hogy megvédje a rossz időtől, jégesőtől a termést.

Báli ruha és csecsemőjelmez: a bortól a csípős paprikáig

Talán egy érintett sem veszi sértésnek, ha azt mondom: a nevetleniek éppannyira szerettek mulatni, ünnepelni hajdan, mint mostanság.

Az újévi bál az év egyik legnagyobb eseményének számított. A talpalávalót általában hegedű–brácsa–cimbalom–nagybőgő felállású cigány zenekar húzta. A lányok báli ruhában, csizmában táncoltak. Azok, akiknek komoly udvarlójuk volt, meghívták a fiút rostokra. Éjfélkor hazamentek, s úgy 1–1,5 óra, kis sütemény és egy pohár bor után visszamentek és hajnali 4-5 óráig mulattak, még akkor is, ha 6-kor már kelni kellett, mert esetleg munka volt. Az újévi menüben disznóból és halból készült kocsonya, sült hal, fánk szerepelt. Szárnyast nem fogyasztottak, mert úgy tartották, hogy elrepül a szerencse, míg a disznó befelé kaparja azt.

Nagy élményt jelentett a fiataloknak a dörzsölő és a fonó is. Ide a lányokat, fiatal és idősebb asszonyokat is hívták. Míg ők dolgoztak, jöttek a fiúk, s lett nagy dalolás, előkerültek a harmonikák. A házigazdák főtt máléval, rétessel, borral kínálták a vendégeket, de ha utóbbi nem volt, beérték hideg kútvízzel vagy kompótlével is.

Farsangolni is jártak. Madárnak, boszorkánynak, kisbabának öltöztek a fiúk, s ahol jártak (ahol épp fonó volt), borsot vagy csípős paprikát szórtak a spórra „ajándékul”.

Májusfát csak a komoly udvarlók állítottak választottjuknak. A fát szalagokkal, virággal díszítették. De sokkal nagyobb jelentéssel bírt a szerenád. Ha a lány hajlandó volt fogadni a szerenádot, gyertyát gyújtott szobája ablakában.

Az esküvőkön minden lányhoz „járt” egy vőfély. A menyasszony házánál volt a koszorúkötés az esküvő előtti napon. Oda mentek el a fiúk, lányok koszorút kötni, bokrétát tűzni. A lányok kis bokrétákat kötöttek apró virágokból, szalagból, s vagy ők választották ki azt, akire feltűzték, vagy egy fiú közölte választottjával, hogy tűzzön neki bokrétát. Később a vőfélyek kettesével elindultak és minden meghívottat felkerestek. Elmondták, hogy megkötötték a koszorút, s szívesen látják őket a lakodalmon. A meghívottak tojást adtak a vőfélyeknek. Másnap (szombat) reggel zúzát, májat sütöttek bő hagymás zsírban, ráütötték a kapott tojásokat, s ez volt a szakácsasszonyok, vőfélyek früstökje. A lakodalmon a fő helyen mindig 3 teríték volt: egy a menyasszonynak, egy a vőlegénynek és középen egy az Úr Jézusnak.

A szüreti bálokra hajdan „magyar” ruhában jártak a lányok: fehér blúz, piros, kikézimunkázott pruszlik, fehér szoknya, zöld kötő, a szoknya alján piros és zöld szalag, közte a szoknya fehére. Tíz órára általában lekapdosták a szőlőfürtöket, előkerültek a báli ruhák.

Éhes halott, lidércnyomás és rontás

A koporsóba a halott lábához cipőt (ha esetleg sokat kellene járnia), a zsebébe pénzt (az 5 balga és 5 okos szűz példája után, hogy megválthassa magát) tettek, esetleg rózsafüzért, imakönyvet, zsebkendőt. Hittek abban, hogy a halott lelke visszajárhat valamiért, vagy azért álmodnak sokat egy elhunyttal, mert szüksége van valamire. Sok esetben például azért járt vissza az elhunyt lelke, mert éhes volt. Ilyenkor a sírt fedő földbe nem túl mélyen vájtak egy adagot az elhunyt kedvenc ételéből. Ha pedig az álom alapján másra volt szüksége a halottnak, az is a föld alá került.

Ha egy kisbaba nagyon sírt, úgy tartották, lidércnyomás kínozza. Ilyenkor levették róla a kisingét, követ kötöttek bele, átdobták a háztetőn, s ott, ahol leesett, elásták. Ekkor megszűnt a lidércnyomás. A még meg nem keresztelt gyermekeket különösen féltették. A fejük közelébe imakönyvet tettek, mert úgy tartották, amíg egy gyerek nincs megkeresztelve, addig az ördög uralkodik rajta.

Hittek a rontásokban is. Az ilyen emberek képesek voltak elvinni a tehén tejét. Egy történet szerint például egy tehén nem akarta leadni a tejet. Nem tudták, hogy egy bizonyos asszony mit csinált vele, utána dobott-e valamit, de tudták, hogy ő a felelős. A gazda ezért elment hozzá, enyhén megfenyegette az illetőt, s csodák csodájára, amikor hazaért, a tehén leadta a tejet.

102 éves szövőszék

Igaz ugyan, hogy a régi szokások, hagyományok, emlékek lassan elkopnak, azonban ma is vannak még bőven Nevetlenfaluban, akik ápolják őseink hagyományait. Ezek között az egyik legfontosabb a Nevetlenfalui Művészeti Iskola s annak kollektívája. Bár az 1988 óta működő intézményben állami program szerint folyik a tanítás, a hagyományőrzés sem szorul háttérbe. Mind a hangszeres, mind az énekkari oktatás keretén belül tanítanak népzenét, népdalokat. Sőt, mi több, cimbalomoktatás is folyik, ami a Nagyszőlősi járásban egyedülálló.

Ismert és kedves arca Nevetlenfalunak Varga Judit, aki szőtteseiről, gyönyörű kézimunkáiról ismert.

VargaJudit– Már 14 éves korom óta foglalkozok kézimunkálással. Fonok, szövök. Mindig volt valami ilyen elfoglaltságom. Például készítettem abroszokat, törülközőket, falvédőket, szőttem lepedőket, kendőket, bő gatyát, surcot, zsákot. Mert régen nem lehetett mindent az üzletben megvenni. Horgoltam terítőket szekrényekre, székekre, de ma már nem nagyon rakják fel ezeket az emberek. Fontam kosarat is. Sok dolgot készítettem eladásra is. Már a 76-ik évemben járok. Nem kézimunkázok már annyit, mert már nem olyan jó a szemem, mint régen. De szőni ma is szeretek. Egy 102 éves szövőszékem van, ami még a dédnagyanyámé volt.

Judit néni nemcsak otthon kézimunkázik, hanem tanítja is a fiatalokat, méghozzá a Tiszapéterfalván megrendezésre kerülő népzene-, néptánc- és kézművestáborban, ahol eddig 17 alkalommal járt.

– Már 18 éve megy Péter­falván a tábor. Ott 100-150 gyerekkel foglalkozunk minden évben. Vannak, akik igénylik, jönnek, kérdeznek, tetszik nekik. Hol egy kis tarisznyát varrunk, hol egy kis darab pokrócot szövünk.

Varga Judit beszélgetésünket így zárta: „Ne hagyjuk el az ősi szokásokat! Folytassuk!”

Aranykalász TáncegyüttesGyökerünk a népdal

Ismert és kedvelt fellépője nem csupán a környékbeli falunapoknak, szüreti mulatságoknak, egyéb kulturális rendezvényeknek az Aranykalász Dal- és Táncegyüttes. Az együttes Kosztya Margit jóvoltából 26 évvel ezelőtt, 1987-ben alakult meg táncolni, énekelni kedvelő emberekből. Tagjai több jelentős magyarországi, ukrajnai, baltikumi, szlovákiai, romániai fellépésen vettek már részt. Kezdeti sikerét mutatja, hogy 1991-ben a Kijevben lebonyolított országos koncerten, 1992-ben Észtországban, Tallinnban a Finnugor Napok nevű ünnepségsorozaton is ott voltak. Az évek során azonban csak a tánccsoport maradt meg. 2010-ben viszont a nevetlenfalui Török Sándor, az Aranykalász egykori tagja, s a helyi művészeti iskola egykori hegedűtanára és néhány diákja által újra megalakult az Aranykalász zenekari része. Ezt Török Sándor, a tánccsoportot pedig Fudella Ivetta vezeti. Az Aranykalász fellépésein így már nem csupán autentikus magyar néptáncokat láthatunk, hanem népzenét is hallhatunk.

Nyugdíjasklub és népdalkör is működik Nevetlenfaluban. Ezekről vezetőjük, Kosztya Margit tájékoztatott.

334

Az Arany Alkony Népdalkör– Az Arany Alkony Népdalkör egy évvel ezelőtt alakult meg az Aranykalász egykori tagjaiból. Régen ugyanis énekkarunk is volt. Mára a régi tagok több mint fele már nyugdíjas, s így jött az ötlet, hogy most már nyugdíjasként ugyan, de énekelgessünk. Az első fellépésünk egy nyugdíjastalálkozón volt, s már akkor láttuk, hogy jó, amit csinálunk. Hagyományőrző egyesület a miénk, tehát igyekszünk valakinek át is adni a hagyományokat. Így most már együtt énekelünk az unokákkal, általában magyar népdalokat. Szeretnénk, ha ezek nem „halnának ki.” Szeretnénk, ha lennének, akik ismerik ezeket a dalokat akkor is, ha mi már nem leszünk. Hisz a népdalokhoz nem kell különösebb szaktudás. Régen is szájról szájra terjedtek, s ma is így adjuk tovább őket. De régen nagyobb jelentőségük volt. Mikor az emberek kimentek a mezőre, mindig énekeltek. Most viszont már nincs hol népdalokat énekelni, s emiatt nem tud annyit az ifjúság sem, mint régen. Az iskolai programba kevés népdal van beiktatva, nem igazán vannak népdalkörök sem. A mai szülők sem nagyon ismernek már népdalokat, így nyilván a gyerekeiket sem tudják megtanítani rájuk. Egyik gyökerünk a népdal. Ragaszkodnunk kell a gyökereinkhez, a nyelvhez, népdalhoz, néptánchoz, szokásokhoz, hagyományokhoz, mindenhez, ami a mienk, mert a gyökér nélküli fa kipusztul.

Azt, hogy mit is szégyellt annak idején az a bizonyos „névváltoztató” lány, valószínűleg már sosem tudjuk meg. Egyben azonban biztosak lehetünk: míg élnek Nevetlenfalu magyarjai, míg „teremnek” Aranykalászok, addig lesz, aki a magyar kultúrát, hagyományokat továbbvigye.

Akinek van kiegészítenivalója Nevetlenfalu múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta

 

 

1493 20.10.2013 - 20:07