Tanulni csak mester mellett (Kisszelmenc)

Ungvártól kevesebb mint 20 kilométernyire fekszik a bő 200 lakosú Kisszelmenc. A kicsinyke falu nevét olvasva sokaknak bizonyára beugrik a település „testvérének”, Nagyszelmencnek a neve. Egymástól csak néhány méternyire fekszenek, mégis egy ország, vagy legalábbis egy országhatár választja el egymástól a második világháború végéig még együvé tartozott, most viszont már Ukrajna és Szlovákia részét képező falut.

   A közigazgatásilag Palágy­komo­róchoz tartozó Kisszelmenc történetén kívül azonban még valamiben biztosan jeleskedik: lakosságának száma ugyan alacsony, mégis sokak munkájába érdemes kicsit alaposabban is betekinteni.

8 méter magasban

Az Ádám családban több nemzedéken át apáról fiúra szállt egy komoly és nehéz mesterség.

– Édesapám is ács volt. Tőle örököltem a mesterséget, és már gyermekkoromban nekikezdtem – emlékszik vissza Ádám Miklós. – Együtt dolgoztunk vele a bátyámmal. A környéken majdnem minden faluban megfordultunk, legalább 150 háztetőt csináltunk. Mikor hol adódott munka. Ahova hívtak az Ungvári járásban vagy Ungváron, oda mentünk. Édesapám szóban is elmagyarázott nekem ezt-azt, de főképp ellestem a mesterséget. Figyeltem, mit hogyan kell megcsinálni. Amikor ő már kiöregedett ebből, akkor én folytattam tovább, de már mesterként. Mikor kit hívtam magam mellé dolgozni. Nekem elegendő volt, hogy vezessem a munkát. Akkoriban még nem úgy ment, mint most, hogy összeállnak brigádok és teljes egészében, a fundamentumtól kezdve mindent megcsinálnak. Mi csak a tetőszerkezetet csináltuk meg, esetleg még a fedést, amihez elegendő volt három ember is. Ha netán kellett még segítség, akkor a gazda kerített mellénk. Az ácsmunka fizikailag is nehéz, mert nagyon sokat kell emelgetni, léceken mászkálni. A kolhozidőkben 100 m hosszú és legalább 8 m magas dohányszárítókat is csináltunk. Azok voltak a legnagyobb munkáink. Apámon kívül a dédnagyapám is ács volt, a fiam viszont már nem örökölte a mesterséget. Ő inkább vasmunkával foglalkozik, de én viszem tovább. Ezenkívül asztalosmunkát is csinálgattam. Nem vagyok az a nagyon jó szakember, de az asztalosmunkát, ajtókat, ablakokat mind én csinálgattam a házra. Régiek már, de még megvannak. Mostanában viszont már nincs annyi időm rá, a gazdaság is elég nagy itthon. És nincs is annyira igény az asztalosmunkákra, mert az emberek áttértek a vákuumos ajtókra, ablakokra.

Csak nyugodtan…

Ádám István műhelyébenÁdám István az ácsmesterséget ugyan nem vitte tovább, de vasesztergályos-mesterként azért jeleskedik.

– Szerszámlakatosnak tanultam eredetileg. Diplomám is ebből van. Az ungvári műszergyárban dolgoztam. Aztán áttértem arra a szakmára, amit eredetileg meg akartam tanulni. A gyárban ugyanis volt egy néhány hónapos átképzés. Nekikezdtem, és maradtam is ennél a mesterségnél. Két évet Ungváron dolgoztam esztergályosként. A gyárban sok mindennel foglalkoztunk, készítettünk például turbinákhoz alkatrészeket. Nagy munkáink voltak. Dolgoztam olyan gépen, ami 7 méter hosszú volt. És az alkatrészek is akkorák voltak, 50-60 kilósak is, hogy kézzel nem is lehetett betenni őket a gépbe. Végeztünk javítómunkát, de egyedi gépeket is legyártottunk. Ha kellett például egy bizonyos rugóból több, akkor csináltunk erre egy gépet. Elkészült pár ezer darab, és azokat aztán javítottuk is, ha kellett. De készítettünk, présgépekhez is alkatrészeket. Legtöbbször színesfémekkel dolgoztunk, de volt ott minden: titán, bronz, rozsdamentes acél, nem csak vas. Később már csak itthon dolgoztam, és dolgozom most is. Legtöbbet traktoralkatrészeket hoznak hozzám, ha eltörtek, de tengelyeket, fogaskerekeket is megcsinálok, ha kell. Annak idején, még a gyárban, sok szakiskolást tettek mellénk gyakorlatra. Nekikezdtek a tanulásnak, de valahogy megakadt a dolog és elmentek máshová dolgozni. Igaz, úgy voltak ott, hogy több szerszámot törtek, mint amennyi hasznot csináltak. Ráadásul azt mondták, hogy csak a diplomájuk legyen meg, utána otthagyják a munkát. Ha valaki nem szereti ezt a mesterséget, az ne csinálja, mert nem fog neki menni.

Hárman egy műhelyben

Szakács Róbert asztalosMíg a legtöbb családban a szülőktől öröklik a fiatalok mesterségüket, addig néhányan, ahogyan Szakács Róbert is, egy új család részévé válva ismerkednek meg azzal, vagy épp fejlesztik tovább.

– A ’90-es években tanultam ki az asztalosmesterséget. Ungvárra jártam 3 évig a 2. sz. szakiskolába. De csak az alapokat tanultuk meg. Készítettünk hokedlit, megtanultunk gyalulni, fűrészelni, megfenni a vésőt, csapolást készítettünk, zárakat fúrtunk be, és egyéb apróságokat. Ukránul adták át az anyagot, amit magyarként nem is értettem annyira. De szerettünk dolgozni. Amit ránk bíztak, azt meg is csináltuk. Viszont egy ajtót elkészíteni – például – már csak mester mellett lehet. Katonaság után megismerkedtem a – most már – feleségemmel, akinek az édesapja asztalos (ő nem más, mint Balázs Imre, akit szürtei cikkünkben mutattunk be, s akinek másik veje, a sislóci Mitro Csaba szintén nála tanult – a szerk.). Odakerültem hozzá, és öt évig inasként, segédként dolgoztam mellette. Gyalultunk, lambériát, parkettát, sőt, eleinte még hordókat is készítettünk. Segítettem a munkában, és közben ellestem a szakmát. Illetve azt is, hogy hogyan kell a tervrajzot elkészíteni, hogy az alapján össze is jöjjenek majd a méretek a kész munkán belül. Amikor az ember már önállóan is dolgozik, akkor jön rá, hogy mi a titka az adott dolognak. Főként Ungvárról és a környező falvakból vannak megrendeléseim. Megrendelésre csak ajtót és ablakot készítek, mert a bútorkészítés nagyon babrás munka és nem kifizetődő. Azt csak saját részre folytatom. Amiből viszont az ember többet készít, ahhoz egyre jobban ért is. Az anyagot Ungváron vásárolom, aztán itthon szárad. Főleg fenyővel és tölggyel dolgozom. A dió, a tölgy és az akác is kemény fák. A fenyő puhább. Az ezekkel való munkában főleg az a különbség, hogy a keményebb fáknál sokkal pontosabban kell elkészíteni a csapolásokat, hogy a részek összejöjjenek. A fenyő enged néhány millimétert, de a keményfa nem. Én készítettem a helyi katolikus templom ajtaját és karzatát is. Ez volt az eddigi legnagyobb munkám. Mostanában nincs annyi megrendelés, mint korábban volt. Sok szükséges dolognak az elmúlt 3-4 évben a kétszeresére nőtt az ára. Drágább a fa, az üveg, a festékek, vasalások is.

Kalapáld, üsd, nyújtsd

Mitro Ambrus kovácsmesterMitro Ambrus szintén egy rokontól tanult mesterséget.

– 1983-ban kezdtem el kovácsmesterséggel foglalkozni. Nagybátyám kovács volt, s megkérdezte, nem akarok-e én is az lenni. Voltam nála néhányszor a műhelyben, megtetszett a munka, és az, hogy a vas is jóformán úgy munkálható, mint a gyurma. Így hát beálltam kovácskodni. Hat évig voltam mellette. Akkoriban, kolhozidőben főleg javítómunkákat végeztünk. Volt legalább 10 fogat, meg rengeteg föld, technika. Volt is mindig kovácsmunka. A kohóban motor fújta a levegőt, de a többi dolog kézi erővel működött. Légkalapács, prés nem volt. Ősszel és tavasszal, szántás idején főleg az ekevasakkal volt sok munkánk. Naponta legalább 30-40 darabot kellett megélezni. Ütöttük is a vasat keményen. Ezenkívül tehénfarm, mesterbrigád, zöldséges részleg is működött a kolhozban, és mindegyikhez külön fogat tartozott. Patkó és patkószeg volt, ha egy kicsit megkopott, nem is javítottuk, ledobtuk és tettük fel az újat. Amikor feloszlott a kolhoz, sikerült megmenteni egy kis kohót, üllőt. A többi szerszámot lassacskán kerítettem meg, vagy megcsináltam magamnak. Régen, amikor még volt jó szén, forrasztottuk is a vasat, de már nincs olyan, amivel ezt el lehetne végezni. A földek szétosztása után sok munka volt: ekevasat élezni, kapákat javítani, patkolni. Most már viszont nem annyira. Ló kevés van, esetleg traktorokhoz kérnek valamit. Kovácsok vannak még éppen, viszont sokuknak nincs kohója. A patkót pedig jobb, ha forrón ütik fel a ló lábára, mert akkor jobban megfekszik rajta. Hidegen nem lehet olyan jól ráilleszteni. Kisebb dolgokat, tengerimorzsolót, szalonnasütő-nyársat, és egyéb apróságokat, palacktartót, virágtartót, kandalló- és ajtódíszeket is készítettem. Ha meglátok valami érdekeset, csinálok róla egy vázlatot, hogy aztán elkészíthessem. Sok munkám viszont már nincs, így ha megveszek egy mázsa szenet, az akár egy évig is elég. Csak akkor indítom be a kohót, amikor legalább fél napra való munka összegyűl. Nem igazán érdeklődtek még nálam a mesterség iránt. Nem mindenkit foglalkoztat, hogy mit lehet vasból elkészíteni, pedig lehet bármit, csak hozzá kell kezdeni, kalapálni, szélesíteni, nyújtani.

A leesett fül nem szép

Rajkó Béla és egy „óriás”Rajkó Béla országszerte ismert (és elismert) nyúltenyésztő. Sok díjnyertes német óriás fajtájú nyúl gazdája.

– Hétéves voltam, amikor nagybátyámtól kaptam egy nyulat. Azóta, vagyis már 50 éve nem vagyok nyúl nélkül, leszámítva a két év katonaságot. Akkoriban nem voltak még nagy fajtájúak, a nagybátyám a húsukért tartotta őket. Azzal a nyúllal én foglalkoztam, nem a szüleim. Amikor megnőtt, bepároztattam, és amikor már én is nagyobb voltam, cserélgettem is nyulakat, és mindig igyekeztem valami jobb, nagyobb fajtát beszerezni. Tizenévesen már 40-50 darabom is volt. 1980-tól vannak fajtiszta nyulaim. Négy éve pedig, amióta megalakult az Ungvári Járási Nyúltenyésztő Egylet, kiállításokra is viszem őket. De külföldre nem. Oda csak nézelődni és nyulakért megyek. Még egyszer sem jöttem haza nyúl nélkül. Megesett, hogy egyért mentem, de 3-4 darabot is vettem. Van egy nyulam, amelyiknek egyik füle leesett, vagyis lekonyul. Általában a második fialásban szokott ilyen lenni. Ha a nyúl március-április táján születik, akkor még csak 2-3 hónapos, mire eljön a nyár, a hőségtől történhet ilyen vele. Így már nem vihetem kiállításra. Párosítani még szeretném, mert nagyon komoly vérvonala van, de azt például le fogom vágni. Az ukrán nyulászok nagyon odafigyelnek a nyúl fülére. A kiállításokon 7 szempont, például a súly, a testállás, az ápoltság alapján adják a pontokat az állatokra, de náluk az a fő, hogy a nyúl és a fülei nagyok legyenek. Sokszor úgy hívnak fel telefonon, hogy van-e 23-24 centis fülű nyulam. A legsúlyosabb nyulam eddig 10 kiló 60 dekát nyomott. Nyertem már első helyet is kiállításon a 96–96,5 pontot szerzett nyulaimmal, de egyébként mindig az elsők közt végzek.

A templomtól a Kívánságkosárig

Szakács Róbert felesége, Szakács Ibolya kántor és zenei nevelő.

– Hétéves koromban kezdtem el járni a csapi zeneiskolába. Tőlünk, Szürtéből sok diákja volt a zeneiskolának, így a helyi kultúrházban tartották nekünk a foglalkozásokat. Klasszikus zenével foglalkoztunk. Be is fejeztem, de végül nem folytattam tovább zenei irányban a tanulmányaimat. Biológus vagyok. A szüleim viszont azt szerették volna, hogy zeneileg is fejlődjek tovább. Szürtében vettem külön foglalkozásokat Fülöpné Kis Ibolya kántortól. Ő magyarázott nekem a 4 szólamú kántorzenéről vagy templomi zenéről. Amikor 14-15 éves voltam, néha be is ugrottam helyette. Amikor férjhez jöttem ide, a helyi pap, Bohán Béla tudta rólam ezt, és felkért, hogy ha hoz egy szintetizátort, játsszak a szelmenci templomban. Akkor iratkoztam be a munkácsi kántorképzőbe, és azóta folyamatosan kántorkodom. Szolfézs-, gregorián-, harmóniumjáték-, liturgia- és énekkari foglalkozásokon vettünk részt többek között. Két atya, Hidász Ferenc és Bohán Béla tanítottak. 2002-ben fejeztem be. Két évig a palágykomoróci Örökzöld Nyugdíjasklub tagjait tanítottam énekelni. Voltak fellépéseink is, többek között koncerten, falunapon és a Duna TV Kívánságkosár című műsorában. Tavaly november óta gyerekekkel is foglalkozom zenei téren a palágykomoróci óvodában. Népdalokat, gyerekdalokat, tánclépéseket tanulunk, de vannak hallás-, mozgás- és ritmusérzék-fejlesztő gyakorlatok is.

Azt ugyan nem tudhatjuk, hogyan alakult volna a bemutatott személyek, vagy korábban az ő mestereik sora, ha a települést nem vágják ketté, abban viszont reménykedünk, hogy ahogyan ők örökölték vagy tanulták mesterségüket, úgy ők is továbbadhatják majd értékes tudásukat.

Akinek van kiegészítenivalója Kisszelmenc múltjához, jelenéhez, értékes tárgyaknak, papíroknak van a birtokában, és azt szívesen megmutatná, jelentkezzen levélben szerkesztőségünknél.

Espán Margaréta

1245 13.11.2014 - 17:35